*2. Fejezet : A vallomás*

Sziasztok! Itt az új rész! Nagyon szeretném, ha nem csak 1 komik jönnének! Rengeteg ötletem van a bloggal kapcsolatban, és ehhez, hogy tudjon érvényesülni, kellene egy pár ember is! Na mindegy..Jó olvasást! Puszóó : Vikii:))

Egy ajtózáródást hallottam. Josh megfogta a kezemet.

-         Rose. Nem szeretnék tőled búcsúzni, de mindent el kell neked mondanom, amit most érzek. Ott kezdem, amikor megláttalak, gyönyörű voltál. Aztán amikor a film közben beszélgettünk. Te vagy az a lány, akire mindig is vágytam. Egyszerre vagy dila és komoly, egyszerre vagy makacs és aranyos. Egyszerűen beléd szerettem! Ne hagyj itt kérlek! Harcolj! Harcolj a családodért és a barátaidért! Annyi időd van még hátra! Küzdj! Soha ne add fel az álmaidat. Hiszem, hogy vagy olyan erős, hogy le tudod gyűrni ezt az állapotot. Minden nap itt leszek, beszélek hozzád, addig amíg fel nem épülsz. Szeretlek Rose!

Ebben a pillanatban belül sírtam az örömtől, és a fájdalomtól, hogy lehet, hogy soha többé nem látom azokat és azt az arcot ami számomra fontos. Ebben a pillanatban belépett Stef. Könnyei közt kezdte mondani, kb. ugyanazt, amit Josh, de kicsit barátnősebben.

-          Szia Rose! Hogy történhetett ez? Ki volt az az állat, aki belétek hajtott? Na mindegy, nem erről szerettem volna beszélni! Ne hagyj itt minket! Ha felébredsz megkapod Josht, a régi barátaidat és persze a családodat! Szerintem is vagy olyan erős, hogy legyőzd a kómát! Puszi: A legjobb barátnőd Stef!

A szívem összeszorult, mikor hallottam a legjobb barátnőmet ilyenekről beszélni…Nagyon rossz volt..Össze kell szednem magamat és valahogy felkelni! Képes leszek rá! De vajon hogyan?  Ha még beszélni sem vagyok képes? Ebben a pillanatban belépett anyu is.

-          Oh Rose! Szörnyű téged ilyen állapotban látni! Az én drága erős nagylányom ilyen kiszolgáltatottan fekszik, egy kórházban. Az én hibám! Azért baleseteztetek, mert odavittem a kocsidat és kértem, hogy azzal gyertek haza! Nem akarlak elveszíteni! Szedd össze magad! Most légy a legerősebb! Szeretlek Rose!

Múltak a hetek, hónapok. Nagyon hiányzott mindenki. Anyu, Jessica, Bob, Kyara, Stef, de legfőképp Josh. Igaz minden nap hallom a hangját, de hiányzik az arca. Az az arc és ember amiért és akiért bármikor képes lennék ölni!

*Egy félév múlva*

A nővér, mint mindig bent volt a szobámban és éppen az infúziót cserélte, mikor próbára tettem magamat. Megpróbáltam megmozdulni! De sajnálatos módon sem a lában sem a kezem nem engedelmeskedett. De ki tudtam nyitni a szememet! Óriási öröm volt! Azt akartam, hogy akkor nyissam ki a szemem, mikor Josh bent van nálam. Pontosan 11 óra volt.

Onnan tudom, hogy mindig ilyenkor van vizit, és az orvos mindig bent van ilyenkor, és piszkálja a lábamnál található névtáblát. Ahogyan gondoltam, megjött Josh. Leült az ágyamra.

*Josh szemszöge*

Leültem mellé az ágyra. Szörnyű érzések keringtek bennem. Ez az életvidám lány, most itt fekszik némán, elhagyatottan és kiszolgáltatottan. Elkezdtem a mondani valóm.

-          Szia Rose! Itt vagyok, pontban 11-kor, mint mindig. Nagyon várom hogy kikerülj innen. Sőt azt várom, hogy kéz a kézben hagyjuk el a kórházat!

  Ebben a pillanatban, valami olyan történt, aminek még életemben nem örültem ennyire. Rose kinyitotta a szemét és rám mosolygott!

-          Istenem! Kinyitottad a szemed? De hogyan? Csoda történt! – mondtam, és a boldogságtól elkezdtem könnyezni.

-          Nem tudom, valahogyan sikerült! Annyira jó látni az arcodat! Mindent hallottam amit mondtál és én is nagyon szeretlek! – válaszolta Rose, és mosolygott rám.

-          És most már haza is mehetünk? – kérdeztem lelkesen.

-          Nem hiszem, addig nem mehetek haza, míg nem tudok járni.

Rosszul esett amit mondott, de nem baj. Már van remény! Együtt fogunk kimenni ebből az épületből! Kimentem és elújságoltam a többieknek a jó hírt. Stef kapkodva a levegőt ült le. Mindenki nagyon örült. Főleg én. Visszakapom Rose-t, ennyi hónap után. El sem hiszem.