*3. Fejezet : Végre otthon*

Sziasztok! Itt a kövi rész! Remélem tetszeni fog! A következő részben talán eljutok egy +18-as részhez is, szóval lesz egy ilyen rész is a blogban. Ha nem a 4. fejezetben, akkor az 5.-ben. Na, szóval csak ennyit akartam, jó olvasást! Puszii : Vikii:))

*Rose szemszöge*

 Nagyon sok érzés keringett bennem, az egyik az, hogy mi lenne ha… a másik pedig az, hogy nagyon szeretnék járni! Úgy éreztem, megint próbálkozok egy sort, így hát szóltam a nővérnek. Nehézkésen, de belement. Kimentünk sétálni, és beszélgetni kezdtünk.

-          És, hogy vagy Rose?

-          Nagyon jól! Szinte kicsattanok az energiától. Csak az fáj, hogy nem otthon vagyok. – mondtam huncut mosollyal az arcomon, amin a nővér jót kacagott.

-          Nem kell már arra sem sokat várni! Meglátod, hogy hamarabb haza fognak engedni, mint gondolod! - mondta a nővér és kacsintott egyet.

-          Remélem is! – néztem rá, és szinte már képzeletben estem Josh karjaiba, de ebben az „ábrándozkodásomban” meggátolt az orvos, aki szemmel láthatólag ideges volt.

-          Hát maga? Magának nem ágyban kellene lennie Rose? – mondta az orvos dülledt szemekkel, eddig sem volt valami „szép látvány” de gondoljatok bele, képzeljetek el egy jeti-medve keveréket, igen kb. én is így néztem rá.

-          De, valószínűleg ott kellene lennem, de, mint látja, nem ott vagyok! – mondtam neki flegmán, hiába a jó pofizás, pontosan tudta mennyire vágyok már haza.

-          Igen ezt látom, és azt is, hogy nagyon jól megyeget a járás. Sok sikert, ha így halad nemsokára haza kell engednem téged! – mondta és rám kacsintott az a csúfság.

Végre egy jó hír, gondoltam magamban. 11 óra. Ahogy ezen gondolkoztam, megjelent előttem Josh. Meglátott és nem hitt a szemének.

-          Szia Rose? Hát te? – mondta csibészes mosolyával.

-          Szia Josh. Én csak edzek. – mondtam és hirtelen elkapott a röhögő görcs. – Nem megy még annyira jól, de már lassan hazamehetek.

-          Ez egy szuper hír! Csak így tovább, gyere, segítek! – mondta és átemelt a nővér karjaiból az övébe.

Ha nem fogott volna erősen, biztos, hogy elszállok ott helyben.

-          Emlékszel arra a bizonyos mozira? – kérdezte Josh, hisz tudta, hogy kóma után biztos, hogy sok mindenre nem fogok emlékezni.

-          Nem, én mozira sem emlékszem, sőt még a szülinapjaimra sem, a balesetre is csak homályosan. – mondtam, szinte könnyek között.

-          Akkor majd bepótoljuk. – mondta Josh, és közben egy huncut mosoly hagyta el a száját.

-          Benne vagyok, de mi volt ez a mosoly? Mit akart jelenteni? – kérdeztem kíváncsian.

-          Semmi, semmi. Csak, egy fél évvel ezelőtt még az ágyad mellett ültem, most pedig a karjaimban tartalak, és ez annyira jó érzés. – válaszolta.

-          De még mennyire jó érzés, már régen a padlót ölelném, ha nem tartanál. – mondtam, és közben elnevettem magam.

Josh közelebb jött. Azt hittem végre megcsókol, de nem tette, helyette inkább súgott valamit a fülembe.

-          Foglak még én a karjaim közt tartani ne aggódj!

Nem tudom mit jelentett ez, de megint az a mindent elmondó, sunyi, alattomos, huncut mosoly, amit szinte most láttam először, de már most imádtam.

-          Szeretlek! – mondtam neki, halkan.

-          Én is Rose! – válaszolta, majd megcsókolt.

Csodálatos volt az érzés, abban a pillanatban, csak mi ketten léteztünk. A „pillangók” egyszerre repültek fel a gyomromban. A kezeimmel a nyakába kapaszkodtam, hogy ne essek, vagy esetleg ne dőljek el. Hatásos volt. Mikor be akarta fejezni a csókot én nem hagytam. Mindig is ilyen mohó és makacs voltam, de hát mit lehetett tenni, engem így kell szeretni. Aztán már mikor én sem kaptam levegőt, elengedtem szerencsétlent. 

-          De kis mohó vagy. – mondta, és megint bevetette azt a mosolyát.

-          És, nem tetszik? – kérdeztem, és közben elmosolyodtam.

-          Dehogynem. Benned minden úgy tetszik, ahogy vagy. De nem kell emiatt megfullasztani. Többet is kaphatsz, ha szeretnél. – mondta Josh, és a gyönyörű kék szemei szinte csillogtak az én barna szemeimben.

-          Megjegyeztem. – mondtam, majd megöleltem.

Miután Josh elment, bejött az orvos egy jó hírt közölni velem.

-          Szia Rose, van egy jó hírem!

-          Hello Doki, mi az a jó hír? – mondtam fáradtan.

-          Ha jól viselkedsz, akkor holnap hazaengedünk.

Úristen, végre egy jó hír! Holnap hazamehetek! A saját ágyamban aludhatok, a barátaimmal és a családommal lehetek, lehet ennél jobb?

*Másnap*

Anyu, tesóm és a barátaim nemsokára jönnek értem, hogy végre hazavigyenek. Annyira örülök, hogy végre Joshhal lehetek, a kórházon kívül. Ő az, akinek bármikor odaadnám magamat. Az a bizonyos nagy ő!

11 óra. Végre ideértek! Gyorsan összecuccoltam és már mentem is le a kocsihoz. Lent megölelgettem mindenkit. Stefet annyira régen láttam, amiatt, hogy a Művészeti Főiskolára jár, de most ő is itt volt. Josh adott a számra egy puszit köszöntésként.

-          Rose, ez meg? – kérdezte Stef, és megbökött.

-          Összejöttünk. – válaszoltam és elkezdtem virulni.

-          Gratulálok! – mondta Stef és megölelt.

*Otthon*

Alig vártam, hogy végre hazamenjek és felmenjek a szobámba. Már amikor lassítottunk a ház előtt, én majdnem kiugrottam a kocsiból és szinte repültem fel a lépcsőn.